Részegh Botond
kiállítása, Várfok Project Room, 2017. október 18 – 2018. január 7.
László Melinda
A
Várfok Project Roomban Részegh Botond két, stílusában egymástól elkülönülő
grafikai sorozata látható, mely grafikusi vénájának keresztmetszetébe enged
bepillantást, s a művészi attitűdben tapasztalható kettősség is megmutatkozik.
A kiállításon papíralapú munkákat láthatunk, mely a kávéfoltokból építkező
fejeket a tussal kialakított rajzolatokkal, erotikus alakrajzokkal ütköztetik,
ezzel kirajzolva a kifejezésmód két pólusát. Természetesen az eltérő technika
okán különböző vizuális lehetőségek nyílnak, de sokkal lényegesebb tényező,
hogy egy művész nem lehet a stílus rabja, hiszen a kifejezésmódot mindig a
felszínre törni akaró belső töltet hívja életre, irányítja, és minden anomália
ennek függvénye.
A művész minden esetben a megformált motívumra helyezi a
hangsúlyt, a háttér nem meghatározott, és szerepe az ábrázolandó kibontásában
van, ezért semmilyen mellékzönge, felesleges sallang nem vonja el a figyelmet a
létesülés minden finomságáról vagy megrázó drámájáról. Képi ábrázolása nem
leíró jellegű, a megfoghatatlan, a rejtett tartalmakathoz nyúl vissza, melyben
a hiány és az elérhetetlen is jelen van.
Művészete
a gondolati rokonság révén rendre „találkozik” az irodalommal, példának okáért
említve a közös munkát Markó Bélával, amikor a költő Boldog
Sziszüphosz című haikukötetét illusztrálta, majd létrejött a Passiójáték című
kötet, mely esetében a költeményeket a művész munkái ihlették, vagy éppen az Erőtánc Dragomán
Györggyel. Részegh korábbi műveiben fellelhető szimbolikus társítások, mint a
Minotaurosz vagy Sziszüphosz alakja is jól mutatja, hogy az alkotót az ember problematikája
foglalkoztatja, a belső gyötrődés, az alapvető létkérdések szorítása, mely a
születés, a szexualitás, a szerelem, a mi végre élünk és a halál újra és újra
átértékelésre késztető talánya. A művészi pálya tágabb áttekintésével
kiérezhető szorongó, tragikus felhang legtöbbször a – címadásban is
visszaköszönő – játékosság és lehetőség esélyével oldódik, noha a Fogoly
és Lélekvesztés festményciklus által kijelölt irány nélkülözi a derűt. A
lüktető élet az önfeledt örömök és mélységek együttese. Nem értékelnénk a
nyarat, ha nem tapasztalnánk meg a telet – mondják.
A
kiállításon szereplő 2009-es Játék
a bűntethetetlen fantázia bűnével sorozat jelzésszerű, karcosabb
megfogalmazása, nyers vehemenciája egy szeizmográf ábrájaként olvasható, mely
által minden idegszál megfeszülése, intenzitása, a legapróbb rezdüléstől a
legvehemensebb fellobbanásig rögzül. Minden megerősődés és elhalás, minden
kanyarulat, elhajlás, vadhajtás, megszakadás, egy ponton időzés vagy önmagába
visszafordulás a „vonal sajátos útja”, áttételes jelentés hordozója. Játék?
Bűn? Fantázia? Büntetés? A fantázia megfoghatatlansága, valamint a bűn és
bűnhődés kérdésfelvetése ez. A képzelgés hiába illúzió, mert a titkos,
elfojtott vágy léte erős valóság, s megkerülhetetlen erőket mozgat meg. Nincs
valódi történés, mégis oly valóságos a kéj mániája vagy a pótlék, mely legalább
egy időre elfedi a disszonanciát, a hiányt; mámoros egyszersmind szorongató. Az
érzékiségben megmerítkezett töltekezésben, az életteli kapaszkodóban való
feloldódásban valahol mégis mindig ott az egyedüllét. Az adni és kapni
meghiúsul. A szeretve lenni elsődlegessége maga a belső bizonytalanság, kérdés,
hogy önzése ismeri-e a valódi szerelmet, szeretetet.
A
primer tusrajzok feltárulkozásához képest egészen más hangot üt meg Részegh a Fejek (2013)
sorozat esetében. Lelkiállapotok, lírai rezdülések oldott költőisége – vágnák
rá sokan, ami oly könnyen adja magát. Látszat. Felszín. Nem egyénített fejekről
van szó, inkább egyfajta mélylélektani „térképről”. A szépiaszerű színvilág
éterisége ellenére domborzatot idéz, mint valamiféle belső
táj kivetülése. A kontúr bizonytalan csipkézete a belső történésre
irányítja a figyelmet, az agy ülepítőmunkájára. Az esetlegességet az
alkotófolyamatba építve kifejeződik az ember bizonytalansága és esendősége is,
de a nem szűnő gomolygás összetettebb. A kérdés, tudunk-e jól olvasni,
észre vesszük-e, hogy nem csak a vonal ábrázol, a „köztes lét” ugyanúgy
„vallatható”. Arcon belül arcok sejlenek fel, emlékek és álmok vegyülnek,
tekintetek és jelentéktelennek tűnő rezdülések villannak fel, ahol a rétegek a
tapasztalás fátylai, melyek valamit elfednek, míg mást kidomborítanak, s ez az
öröm és gyötrelem, kiteljesedés és önmagába roskadás, vívódás és felszabadulás
körforgását írja le. Az áttűnések és áthatások alakította, bőrt idéző, áttetsző
felületek membránként feszülnek, a benső feszíti
és ernyeszti, veti redőit érzékeny, sérülékeny hártyájára. Vallomása átjáró két
világ között; a megfeszített megtisztulás.
/ Élet és Irodalom,
2017. december 15. /