Pet'R rajzok. B32 Galéria, 2017. április 5 – 27.
László Melinda
Kovács
Pétert a létezés foglalkoztatja: minden, ami
ebben sűrűsödik össze. Ily módon a világgal való kapcsolata, ütközése s az
oda-, visszahatás sajátossága egyaránt, mely egy titokzatos, különös és
impulzív kölcsönhatás – miközben ezáltal a rajz mint a művészi attitűd és
kifejezésmód mibenléte is megfogalmazódik.
Lírai és expresszív művei
emberábrázolások, de ez nem a szokványos értelemben vett látványelvű
figurativitás, sokkal inkább egyfajta belső tendencia megmutatkozása,
felsejlése vagy kitörése, valamiféle belső, rejtett energia, a születés és a
megsemmisülés, a valamivé válás folyamata, a formakeresés, a kialakulás és
elhalás dinamikája. Grafikáinak finom, költői, talán néhol könnyednek és
játékosnak tűnő, de a tragikus érzületet rendre magában hordozó, gomolygó
képződményeiben a létezés nagyszerűsége, csodája és drámája feszül. Nélkülözi a
– többnyire visszafogott koloritú – festmények húst megidéző színét, az érzelmi
intenzitást megragadó és befolyásoló, az uralkodó hangulatot sugárzó és
felerősítő színdinamikáját, s eme „lemondás” puritanizmusa életre hívja a vonal
legfinomabb rezdülése általi vallomást.
Egy gesztus mindig feltételez
egy másikat, melynek viszonylatában megmutatkozik a milyensége, s ez a skála a
magányos, kósza vonaltól az egymás melletti egzisztáláson át az egymást fedő,
egymást átható, átjáró rétegzettségig mindent magában foglal. A feszültség és
az elernyedés lüktetése, a kapcsolódások és az elkülönülések, a rajzolat általi
artikuláció és a kihagyás, a lét és a nemlét metaforikus jelentéstartalmainak
művészi megfogalmazása teszik igazán „sűrűvé” e műveket, s a vonalgubancok
valamiféle ideghálózat mintájára válnak „élővé”. Már-már a teljes absztrakcióig
elmegy a művész, s a létfoszlányok mint egyfajta energiaáramlás egzisztálnak.
Ahogyan a természetben is megvan minden évszak ideje és sajátossága, úgy az
élet is a nekibuzdulás, a sarjadás, a kiteljesedés, a meg-megállás, az
elcsendesedés, a megpihenés és az érlelődés, az el-elakadás, akár az
átértékelés, majd az újbóli feltámadás, a fellendülés folytonos áramlása.
Hasonlatos ez ahhoz, ahogyan a szünet az ellenpontja a zenének, ez adja a
keretet a dallamnak, s minden „történés” a folyamatos modulálás, valamint a
hangzás és elcsendesedés kettőse, a pianissimo és fortissimo pólusa közötti
fluktuálás – a közben kirajzolt ív maga a lét.
A képeken a szeizmográf
érzékenységével kereső, kitapintó, megragadó „érző” kéz és „értő” szív által
körvonalazódik, ölt testet a köztes
lét, melyben a megjelenés, az ötvöződés és az átíródás, a korrekció és az
elfedés momentuma ülepít, és próbálja megragadni az örök változót. A test
foszlányai, arcok, arcvonások, melyek átjárják, áthatják egymást, néhol
interakciók, de elsősorban az egyén lét-esülése, küszködése, magába zuhanása és
túláradása, mint megannyi villanás jelenik meg a rajzokon, melyben van valami
közös jelleg. A közös eredő, a mindannyiunkban meglévő, a mélyben rejtőző
alapérzések által tudunk kapcsolódni hozzá, akárcsak egy több ezer éves
egyiptomi szerelmes vershez, megértve annak szerzőjét, mintha egy régi kedves
ismerősünk lenne. A berögzült érzületek és a tapasztalások – mint a szerelem, a
féltés, a kétségek, a szorongás, a félelem vagy a magány – az emlékszőttes mint
folyamatos vetítés, valamint a reflexiók elegye együttesen a létezés
visszfénye, vagy a lét eszenciája maga? Akárhogy is, a legmélyebben megélt
benső valóság, s még ha nem is szükségszerűen fedi a „valóságot”, az egyén
számára a legintenzívebb, a leginkább magával ragadó vagy a legszorongatóbb,
ezáltal a legvalóságosabb jelenlét.
Kovács Péter alkotásainak
„megértésében” a külsőhöz és a rációhoz való
ragaszkodás nem vezet sehová. Az érzelmi nyitottság és a beleérzés által
kerülhetünk közelebb a művekhez, csakúgy mint, ahogyan az élet misztikuma sem
írható le másként. A tudomány megannyi (rész)információja sem adhat
maradéktalan és ellentmondásmentes választ a nagy létkérdésekre, mint amilyen a
létezés értelme, a születés, a szerelem és a halál megfoghatatlansága. Az
esendő és küszködő ember állandó válaszkeresése, és a megértésre tett kísérlete
fel kell hogy élessze az „ősi tudást”, és bíznia kell a legmélyebb s
tulajdonképpen legősibb ösztönösség igazságában, mert talán általa
kitapinthatunk valamit mindabból, ami folytonosan kecsegtet, tettre hív, s nem
hagy nyugodni. A teljes bizonyosság illúzió. Mégis, érezzük, hogy ama bizonyos
titokzatos rejtettben mindvégig részünk volt valami lényegiben. A
sejtés azonban sohasem lesz elég, mert mindig ott van benne a kétely is, s mert
a teljességet keressük, nem csak illanó morzsát. Legalább újra és újra át
akarjuk élni a sejtésben megcsillanó fényt, hátha egyszer lehullik a lepel, így
a bennünk megpendített húr rezonanciája egyre gerjed, terebélyesedik, s nem
tehetünk mást, mint tovább tapogatózunk az ismeretlen irányába – a befelé
tekintés által a mindenség felé. Ily módon Kovács Péter, a szinte lélegző
műveken keresztül, elcsendesedve és nyitott szívvel enged teret a minket
megszólító és magával ragadó kisugárzásnak, a létezés titokzatos dinamikájának.
/ Új Művészet Online, 2017.05.15. /
