Hemrik László
Kettős áramlás
László Melinda rajzairól

Bak Imre, az egyik legjelentősebb absztrakt festőművészünk mondta egyszer, hogy jómaga a klasszikus figuratív festményeket is – Giottótól Cézanne-ig – elsősorban elvont, képi struktúrákként értelmezi. Úgy véli, és ezzel nem is nagyon lehet vitatkozni, hogy a legmaradandóbb alkotások az optikai elemek, a színek, a kompozíciós struktúrák érvényessége és vitalitása okán hatnak és működnek akár évszázadok óta.
Erre gondoltam először, amikor László Melinda munkáival találkoztam. A tanult kéz, a művelt elme, az érzékeny szív tusrajzai a lírai absztrakció és a referenciális művészet között egzisztálnak. A sötét, de sohasem komor foltokat fehéren ragyogó felületek ellenpontozzák. Áradó, mozgásban lévő halmazok ezek, amelyek között erekké duzzadó vonalak cirkulálnak. A vonalak, vonalhálók hol szétfeszítik, hol pedig összevarrják a képi struktúrát. Ám nyilván többről és másról is szó van, s csupán egy új megfigyelési szempontot kell érvényre juttatnunk, hiszen a vonalak és a tónushalmazok nem csupán elvont képi struktúrákat, hanem szép emberi testeket is életre keltenek. László Melinda miközben továbbviszi az akt-festészet hagyományát, jó néhány toposzt is újrafogalmaz érzelemgazdag grafikáiban.

/ Élet és Irodalom, 2011. február 18. /