Kaliczka Patrícia: Fehér zaj. Viltin Galéria, 2016. január 27 –
március 5.
László Melinda
Manapság jellemzőnek mondható,
egyre népszerűbb festői munkamódszer a szürreális jellegű, abszurd társításokat
magában foglaló, szimbolikus motívumokat is felhasználó, kollázsszerűen
felépített képalkotás, amely az asszociációs folyamat katalizátoraként működik.
Sokak esetében a belső tartalom, a mondani akarás hiánya tapasztalható, s az
üres vagy öncélú felületjáték pusztán festészeti kalandot jelent.
A káosz, a szétesés, a
változékonyság, az illékonyság és a bizonytalanság kifejeződését is láthatjuk
az említett festészeti megfogalmazásmódban, mely a világban és az egyénben
történő változásokat és vívódásokat mutatja, de Kaliczka Patrícia esetében a
fragmentáltság és töredékesség megjelenítésének hátterében más motiváció
húzódik. A negyedik dimenziót kísérelte meg érzékeltetni, melyet a festő úgy
képzelt el, „mint amikor minden
egyszerre történik: a tér egy bizonyos szegletében a valaha megjelent, az éppen
most megjelenő és a jövőben lehetségesen megjelenő formák egyidejűleg, egymáson
átderengőn vannak jelen. Kinézel az ablakon, és a dinoszauruszok lábai alatt
lovaskocsik kerülgetik a jurtákat a parkban, lábaik alatt egyszerre ropog hó,
csontmaradvány és a sztyeppék füve, fejük felett egyszerre hullámzik a
triászkori óceán és fújja a homokot Thomas Mann arcába a szél. A tér minden
pontja, a hologramhoz hasonlóan, információt tartalmaz az egészről.” Nevezhetjük sajátos egyéni
mitológiának, ahogyan a lazán feldobott képeken, a terekben, térszeletekben az
összemosódás és összefonódás által nem is születnek, hanem rétegződnek,
koncentrálódnak a dolgok. Érlelődnek a folyton változó olvasztótégelyben. A
kiállítás címében a fehér szín mint a színek összessége, találóan utal a
tömörítettségre, az eggyé olvadásra.
Kaliczka Patrícia a nyitott
állapotban tartott festményekbe az alkotófolyamat véletlenjeit, vadhajtásait is
beépítve természetes spontaneitással alkot. A képtér nagy felületei, a színek
és formák, gesztusok dinamikája, azaz a motívumok vagy a festékrétegek
besűrűsödése és az ellenpontozás jó érzékkel alakul ki a vásznon. A fiatal
festő oldott felületalakítású, levegős, de feszített terű, dekoratív és
monumentális hatást keltő alkotásain utalások, jelzések és előképek jelennek
meg, melyek nem nélkülözik a humort sem. Festői és izgalmas képei által a
tér-idő kérdésfelvetése keltette gondolatiságot igyekezett egy képbe
tömöríteni, s megfogalmazni különböző dolgok, motívumok, tartalmak és
érzületek, a vizuális emlékezet egyidejűségét.
A múlt és jelen összecsengése
megmutatja az embert, a benne felgyülemlő tapasztalásokat és a tudat alatt rá a
rejtett mélyből ható tartalmakat, amelyek korokon ívelnek át. Az emlékek
megcsillannak, ahogyan az emlékezés raktároz, ülepít, valamit elhomályosít és
valamit kiemel, nemegyszer az átfedések és áttűnések által torzít.
Az „egész” széttört, a nagy
korszakok és ideák kora véget ért, mondják, és a sokféleség egymás mellett
létezése alakítja egymást. A kételkedés továbblendítő kíváncsisága, a
bizonyosság utáni sóvárgás elveti a sémákat, és az egyénre hirtelen rászakadt
szabadság magányosság és talajvesztettség is egyszerre, de mindenekelőtt
lehetőség. A közmegegyezés által elfogadott rendszerbe való tagozódás gátakat
szab, azonban a kitaposott út elhagyása általi nehézségek, gyötrődések nélkül
nincs igazi katarzis.
Korok, (lét)érzések sejlenek
fel, ismétlődve, újabb formában. Hangoztathatjuk, hogy egyre több, de csak egy újabb
variáns, és jobban megvizsgálva látni fogjuk, valójában kevés. Ugyanazon gyökér és
ugyanazon belső tendenciák húzódnak a mélyben. Tulajdonképpen az, ami elsőre
bonyolultnak, kaotikusnak, szerteágazónak tűnik, idővel rájövünk, hogy mégis
egyszerű, lényegét tekintve oly egyszerű. A „megmaradt morzsák” talán már tudnak
egymásra épülni, szervesülni, s megmaradnak a teljesség vágyát hordozó
torzónak, mégis, ha búvópattakként is, de valamiként rögzülnek s
tagadhatatlanul hatást fejtenek ki. A lényegi nem változik, s az időt kikezdő
maradandósága az egyénben rejtőzik, ott sűrűsödik össze minden. József Attila
szavaival: „Én úgy vagyok,
hogy már száz ezer éve / nézem, amit meglátok hirtelen. / Egy pillanat s kész
az idő egésze, / mit száz ezer ős szemlélget velem.”
/ Élet és Irodalom, 2016. február 19. /