Szabó Imola Julianna

magánytulajdon

A körvonalak köré épül. Üres. A test üreges és kisemmizhető. Bezárható és kinyítható, mint a száj és a szem. Magára lehet zárni. Kitárni, majd összefogni minden körvonalát. Fekete a széle. A bőr fekete, a szemhéj már eltűnt, magába oldódik ami a másikhoz ér. Mert érintkezik. Csupaszon és mégis kemény vonalakban próbál a mindenkori másikhoz érni. Fel nem oldható határ, elkent tér. Távolodó közelség.

Önmagától, Önmagáig.

László Melinda tisztán és bátran fekteti a testet a szemlélő elé. Megmutatja, hogy mennyire a semmi és a minden között tátongunk, és közben olyan magányosan éljük meg a tulajdonunk, hogy csak formának hívhatjuk a testet. Mert egy alak. Mégis nőies és lágy, mégis meghúzza domború és finom vonalkáit, idomokon ível és dagad. Nincs szeme, szája, már annyira bezárta, hogy eltűnt. Nincsenek ujjai, fogai. Nincs arca. Mozdulata maradt csak. A lendülete ahogy éppen kioldódik a papír és a tus között. Ahogy a fekete foltba próbál megérkezni. Hiába. László Melinda képein nincs megérkezés. Jelenidejű múlt van. Jövőnélküli jelen. A most. Az éppen történő megsemmisülés. Ahogy szinte a sötétben keressük a saját testünk, hátha rajta keresztül közelebb kerülünk a másikhoz. De mindig csak mi maradunk. A saját izmaink, a saját szánk, a saját szemünk.

Ezeken a képeken semmi anatómiai manír, semmi részletezés. Vetület van. A lélek és a test egymásba csavaródó, megmagyarázhatatlan lenyomata. A vágy renyhe rezdülései. A testek összjátéka. Maga az élet, nem? Minden más hétköznapi és köztes. Csak ez a pillanat az egyszeri.

Mégis bezárul. Eltűnik, és mégis eltűnni képtelen. László Melinda nem próbál szépíteni az egyik legemberibb érzésen. Nem tölti meg fájdalommal, se színnel. Csak pusztán és csupaszon rögzíti. Elkapja mint egy angyal a haldokló lepkét az utolsó repülésén. Finoman a tenyerébe zárja és a papírnak feszíti. Nincs gyász, nincs félelem. Csak a tény. És sorra, pillanatról-pillanatra egyre jobban haldoklik. És mi nem tehetünk mást, mint próbálunk találni valakit aki velünk együtt pusztul. Enyhítve kíméletlen mulandóságunk. Ürességünk.

megnyitószöveg, Galéria 18 - FSZK Lőrinci Nagykönyvtár, 2016. április 5.,