Bács Emese: A városban. MAMŰ
Galéria, 2017. június 2 – 23.
László Melinda
Bács
Emesének A városbancímmel
nyílt kiállítása a budapesti MAMŰ Galériában. A festőművész a Brassói Művészeti
Líceumban tanult, majd 2004-ben diplomázott a Magyar Képzőművészeti Egyetem
festő szakán. Képeit a hagyományos festészeti eljárások és az egyedi
anyaghasználat kombinálásával „építi fel”. A festőt körülvevő világ lecsapódása
jelenik meg ezekben az alkotásokban, melyekben a valóság vizuális ingerei és
együttállásai ragadják meg a művész figyelmét, de a leíró ábrázolásmódot a
különféle hordozók és applikációk által megtöri, így a vizuális formabontás
gondolati síkon is hullámokat vet.
A művész fel
akarja hívni a figyelmet az „egzisztenciális
válság jelein túl bizonyos szellemi, lelki anomáliákra”. A
fogyasztói társadalomban tapasztalható uniformizálódás és technikai fetisizmus,
ahogyan Bács Emese vélekedik, egyre inkább kiöli a szemlélődés képességét, a
humanizmust, s központi kérdéssé válik a perifériára szorulás és egzisztálás.
Látnunk kell, fenyegető tendencia az elidegenedés, a szétesés, a
kommunikációképtelenség, az érzelmi elsilányulás jelensége, a társas
kapcsolatok elhalása és hiánya, a szellemi és lelki válság. Reménykeltésként
megjegyzem, amikor egy szélsőség túlteng, mindig felerősödik az igény az
ellenkezőjére, s az addig búvópatakként még meglévő csökevény felerősödik.
Bács Emese
alkotói módszere „technikai értelemben a problémák, akadályok, határok
felállításán és azok leküzdésének kísérletén alapul”, így a közlekedési
hálózatok térképe által szimbolikusan az életutak „szövete” jelenik meg. A
festett elemek mellett felhasznált tárgyi hulladékok, maradékok, eldobott,
talált dolgok által megjelenik a pillanatnyiság és mulandóság kérdése is. A
káosszal szembeállított rendszer a szerkezeti rajz, az alaprajz, a térkép. A
mesterséges, épített környezet az organikus természet ellentéte, egyszersmind
civilizációnk sémája, az ismert
és biztos
kapaszkodójának megjelenítője. Bács Emese kollázs-elvű képalkotása által a
rész-egész gondolatkörével is „játszik”, így a kiemelt kontúr révén a
térbeliséggel, hiszen a vonal varrja össze vagy választja el a dolgokat, s az
alakok sziluettje vagy éppen a ruházat mintázata összecseng a város úthálózati
térképét pókhálószerűen kirajzoló vonalakkal. Pasztózus festékfelhordása,
elnagyolt és tömbszerű megfogalmazása dekoratív törekvéssel társul. Hol a
nagyobb, egynemű, sík felületek, hol a vonal rajzolata adja a szín- és térbeli
komponálás alapját, mely az adott képi szituáció hangulatát, annak elsődleges
közvetítőjeként hivatott megidézni. A fanyar színkavalkád és a zűrzavar érzetét
keltő formai töredezettség, toldozott-foltozottság jellemezte városképei nem
mentesek az iróniától.
Bács Emese
premier planba hozott jelenetei, alakjai sok esetben a banalitás talaján
mozognak. Figurális festészete jellemzően nem esztétizál, s a szépelgés nélkül
megfogalmazott alakok darabosságával, esetlegességével és esetlenségével a
groteszk brutalitása, „barbársága”, de nagyon is emberi mivolta mutatkozik meg,
a valóság „púder” nélküli, hétköznapi arca.
Az emberi lét
labirintusa rajzolódik ki; korunk és társadalmunk problémái mentén az egyén
viszontagsága és küszködése vetődik fel, kérdések, állomáspontok,
élethelyzetek, viszonyrendszerek, sorsok, választások és determináltság
szorongató, gyötrő problematikája.
Ariadne
fonalaként vezetve rajzolja ki a térképet, mint érrendszer vagy valami
ujjlenyomat, így megfogalmazva a milyenségét, s megragadva a jellegzetességeit.
Minden városnak megvan a maga „arca”, a távolból, magasan felülemelkedve
összeáll a kép, „nagyvonalakban” láttatva a fő csapásvonalakat, de a
hajszálerek, a vargabetűk és repedések, a különleges vagy járatlan utak csak
egészen közelről válnak láthatóvá, bontakoznak ki. A város „arca” egyben a
társadalom „arca”, lenyomata, melyen megmutatkoznak a társadalmi viszonyok, a
felszín és a külcsín, ahogy a visszásságok és disszonanciák is. A társadalom
nyájszerűségében az egyén szinte eltűnik, feloldódik a megszokás és lemondás,
beletörődés olvasztótengelyében; ezzel felvetve az individuum egyszeriségének,
különlegességének, értékességének és felelősségének gondolatát. Egyfajta
felelősség – ugyanakkor döntés – az is, ha valaki nem tesz meg mindent
képességeinek, tehetségének gondozása érdekében, parlagon hagyva értékeit,
gyakran kényelmessége és gyávasága okán, s a könnyebbség kedvéért vállat von a
benne rejlő potenciálra. S itt nem is, vagy nem csak a tanultságáról van szó,
hanem azemberség elsikkadásáról;
az odafigyelésről, az odafordulásról, a jószándékról, az egyenességről, a
bizalomról, a féltésről, a gondoskodásról vagy a részvétről. Bács Emese ezt a
távoli-közeli arcot vetíti egymásra.
/ Tiszatáj online, 2017.06.18.
/