Zirczi Judit: Szabad szemmel láthatóan. Magyar Műhely Galéria,
2017.VI.21 – VII.7.
László Melinda
Zirczi Judit aktuális
kiállítása a Magyar Műhely Galériában jól példázza az alkotó szenzibilitását és
festészeti kvalitását; a hagyományos festészet, a manualitás iránti
elkötelezettségét és a festményei által megfogalmazódó összetett világképet –
az emberről, az anyaságról, a családról, az otthonról, valamint az emberről, a
természetről és az urbanizációról, e három tényező kapcsolatáról, érzékeny
kölcsönhatásáról.
Az absztrahálás, a
dekorativitás és a plaszticitás, a faktúra egyaránt vonzza a festőt, s a
kifejezési szándék diktálja, hogy éppen melyik irányvonal erősödik fel. A
forma- és színkezelés sajátos dinamikát ad a festményeknek. A telt, mély
színek, jellemzően a földszínekkel társított, finoman hangolt színkontrasztok
alkotják a művek koloritját. A könnyed színvilágú, illékony képek esetében is
az erőteljes ecsetkezelés az uralkodó, miközben az egyneműbb, dekoratív,
konkrét sziluett által körülhatárolt formákat és a pasztózusan felkent
festékrétegekkel megfogalmazott képrészeket is előszeretettel ütközteti.
Ezenkívül az áttűnések izgalmas vizuális és gondolati töltettel bírnak.
Zirczi Judit műveiben, ha
valamilyen alak meg is jelenik, a táj mindig hangsúlyos szerepet tölt be, és
rendszerint nem a figurának alárandelt, ugyanakkor az alakok sem valami
staffázsfigurák. Ember és környezet egyenrangúságának, harmóniájának vagy éppen
e viszony megbomlásának a tanúi lehetünk általuk. Az alakok nincsenek
részletezve, az arcvonások nem kivehetők, ezzel is eltávolítva a
személyességtől, hogy valami általános érvényűt fogalmazzon meg, ily módon
valamiféle viszonyrendszer, létállapot ölt testet az alkotásokban. Nem egyfajta
pillanatnyi lelkiállapotot leképező „belső tájak” ezek, inkább a valóságból
kiinduló, de egyre jobban az elvonatkoztatás felé forduló környezetábrázolás és
figura „találkozásának” víziója, mely által az ember környezetébe való
beágyazottsága, annak az áldásai, a viszontagságai és a civilizációs változások
generálta problémák, kérdések fogalmazódnak meg. Ebben a szimbiózisban a
harmónia, a szinte feloldódó egyesülés, a kiszolgáltatottság, a pusztítás és
pusztulás momentuma is megjelenik. Költői képeiben néhol a szürrealizmus jegyei
is megmutatkoznak.
Zirczi Judit a festményein
lényeges pontokat érint. Ahogyan a kiállítás címében is szerepel, „szabad
szemmel láthatóan” létező dolgokat „rögzít” a művei által, s a kérdés az, hogy
nyitott szemmel és szívvel járunk-e a világban, hogy látunk-e, vagy csak nézünk, s ha olykor nekünk nem
tetszőt látunk, hogyan reagálunk. Különböző stációkat felmutatva a gondtalan,
édeni állapotot idéző gyermeki ártatlanságban, egyszerűségben,
természetközeliségben, szabadságban, kíváncsiságban, önfeledtségben vélhetünk
felfedezni valamiféle origót. Ugyanakkor „beszivárog” valami a meztelenül
strandoló, a vízpart nedves és hűvös homokjában játszadozó gyermekek időzésébe,
ami mégis megzavarja az idillt. Egy másik alkotásán egy pár halad magányosan a
voltaképpen megfoghatatlan térben. A vízen, a tükröződés aranyló csillogásának
égként ragyogó felszínén, látszólag szinte talaj nélkül lebegnek, egymásra
utalva, de mégsem egyedül.
Az emberalak mellett a festő
vissza-visszatérő motívuma a kietlen, köves, töredezett vagy mocsaras táj, a
gomolygó és súlyos felhőtakaró, mely sokszor összeér, összemosódik a vízzel, az
ingoványos talajjal, valamint az épített környezet, különös hangsúllyal a gyár
monstruma – talán nem is olyan meglepő ez a Pakson élő művésztől.
Egyik festményén a széles
horizontot láttató, zöldellő gyepű talajon elsőre akár folyónak vagy útnak
tetsző, ám valójában derékszögekkel tördelt sötét és mély árok – sebként –
húzódik keresztül, s vágja ketté azt, miközben a tekintetet a beláthatatlan
távolba vezeti, ahol a cunami óriáshullámainak is beillő vaskos, sötét fellegek
takarják el a napot. Mindeközben a képen látható magányos alak talán az átjárót
keresi a másik oldalra, a kis áthidaló földnyelvet. Az átkelés momentuma egy
másik festményen visszaköszön, de nem is igazán tudni, hogy a patakszerű sötét
anyag voltaképpen mi is.
A mocsaras, lávaszerűen
formálódó föld, valamint a sík és kopár talaj egymás ellenpontjait képezik. Az
erősebb absztakciót mutató vonulatba tarozó, szürrealisztikus festményén a
földben mint valamiféle „negatív város” jelennek meg házak, templom, illetve
annak bemélyesztett, üres helyei. Egy egykor volt falu emlékét idézik meg,
mintha csak sírhelyek lennének, a külső formát megőrző üregek, akárcsak Pompei
„üregei”. Majd egy másik festményen az erdő közepébe vágott tisztáson
létesített ipari létesítményt ütköztet a művész a természettel, s a gyár
mélyrehatoló „kihatásának” jelzését ábrázolja.
A kör bezárulni látszik, mert a
civilizációs „szükségletek” – legalábbis mértékét és gondatlanságát tekintve –
a természet kárára vannak, ami félő, hogy a mi rovásunkra megy. Magunk alatt
vágjuk a fát, ahogy mondják, és ahogyan figyelmeztet bennünket az aggódó művész
és anya.
/ Élet és Irodalom, 2017. június 30. /